A szikra

Időről-időre - hangulattól, aktualitástól függően - szoktam a számomra fontos könyveket újraolvasni, az azonban ritkán fordul elő, hogy ez első és a második olvasás között mindössze pár hónap telik el. 

A szikra egy ilyen ritka kivétel. Nagyon megfogott Jake és családjának története, amit az anyuka Kristine Barnett írásából ismerhetünk meg. 

Forrás: karma-europe.com

Adott egy kisfiú, akinél autizmust diagnosztizáltak; 3 éves korában pedig közölték anyukájával, hogy soha nem fog olvasni. A kisfiú 14 éves korára fizetett egyetemi oktatóként kvantumfizikát tanít és kidolgozás alatt álló elmélete miatt a jövő Nobel-díj várományosaként emlegetik.

A könyv ennek az utazásnak, fejlődésnek a története, kitekintéssel a család gyökereire is, amelyek nélkül úgy gondolom, Jake élete is teljesen másként alakult volna.

Hogyan lehet ellentmondani a szakértőknek laikusként; hogyan lehet felvállalni egy döntést, aminek a lehetséges következményeiről elképzelés sem lehet; hogyan lehet ennyire megbízni a saját érzésekben? Nem tudom hány emberben lenne meg a képesség és erő egy ilyen döntés meghozatalához, már csak ezért is lenyűgöző Kristine vállalása. 

A családi napközijében is a túlzások, "földagasztottság" elvét valló és megvalósító anyuka, aki ragaszkodik a családi hagyományokhoz, ünnepekhez, hétköznapi örömökhöz, gyerekkori élmények biztosításához, hatalmas energiával vetette bele magát abba, hogy először saját kisfia, majd egyre több érintett gyermek életében segítsen felgyújtani azt a bizonyos szikrát. Munkabírása, optimizmusa - különösen a családot és őt magát is érintő nehézségek, egészségi és anyagi problémák fényében - egészen elképesztő.

Mégis, ami miatt a könyv egyértelműen megragadott, az a gondolkodásmód, aminek minden óvodát, iskolát, oktatási intézményt is jellemeznie kellene. Ami arra koncentrál, hogy a gyerekek mit tudnak, miben erősek. Nem általában akar minden készséget egyformára erősíteni, hanem azt mondja, ha hagyjuk a gyereket, hogy elmélyedjen abban, amit szeretne, óhatatlanul fejlődni fog más készségeiben is.

Forrás: alexandra.hu

"Bármit megtehet amit akar. .... szeretném, ha minden gyermek tanítói és szülei ilyen plafont húznának, és mindannyian ilyet húznánk saját magunknak."

Egy nem épp Valentin napi könyv

Azt vettem észre, hogy ha találok egy könyvet, ami érdekel, akkor általában zsinórban követi még több ilyen és szépen lassan eljutok odáig, hogy a szabadidőm legnagyobb részét olvasással töltöm.

 

Egy ilyen olvasási hullámban találkoztam szembe Melanie Benjamin könyvével, melyet épp Valentin/Bálint nap előtt fejeztem be.

 

 

Az aviátor felesége, a Lindbergh család regényes - azaz életrajzi, történelmi adatokon alapuló, de azoknak az írói fantáziával kiegészített -története magával ragadó olvasmány. Egyrészt korkép az 1920-as, 1930-as évek Amerikájáról, amelynek annyira nagy szükséges volt hősökre, hogy ha talált ilyeneket, akkor azokat már egy percre sem eresztette. Másrészt pedig egy család története, melyet  az aviátor feleségének szemszögéből látunk: milyen volt megismerni egy bálványozott hőst; milyen volt vele együtt élni, családot alapítani úgy, hogy életük minden percét tömegek figyelme kísérte; milyen volt ilyen feltételek mellett megélni örömöket és egy hatalmas tragédiát; milyen volt hibákat elkövetni.

 

A regényt  ugyanakkor magam részéről leginkább azért nem tudtam letenni, mert - bár nagyon-nagyon kerestem benne azt az erős nőt, aki a hivatalos ajánlók szerint képes kilépni a férje árnyékából - egyszerűen nem akartam elhinni, hogy bárki képes ilyen szinten feladni magát egy kapcsolatban.

A regény Anne-je olyan szinten áll férje irányítása, befolyása alatt, ami számomra elképzelhetetlen. Elfogadja, ha az esküvőjéről nem készülhet hivatalos fénykép; elfogadja, ha másodpilótát csinálnak belőle; elfogadja, ha lelökik egy szikláról hogy vitorlázórepülő legyen; navigálni tanul, pedig nem akar; nem tiltakozik a férje gyereknevelési elveivel szemben, holott azok teljesen ellentétesek a sajátjaival; elfogadja, ha a férje anélkül intézkedik elrabolt gyermekének hamvasztása iránt, hogy elbúcsúzhatna tőle; politikai röpiratot készít a férje nézeteinek támogatására, holott azokkal nem ért egyet; egyáltalán: bármit megtesz, elfogad, ha azt a férje mondja. Mindezt a szerelem jegyében.

A házassága messze nem tündérmese; a felek nem egymás partnerei; a hőssel élni inkább nyomasztó, mint felemelő, sok lemondással, sok csalódással és önmaga csaknem teljes feladásával. Anne az 50-es éveiben jár, mire az a bizonyos árnyékból kilépésre sor kerül (eddigre a szegény olvasó, már vagy hússzor mondta, hogy "na ne, de most komolyan, ne csináld" és legszívesebben fejbe kólintotta volna a hősnőt - persze kívülről könnyű okosnak lenni), de végülis ez még mindig jobb, mintha soha nem történt volna meg.

 

Hogy mennyi a történetből a fikció és mennyi a valóság? Ez az, ami valószínűleg pontosan soha nem derül ki annak ellenére sem, hogy Anne Morrow Lindbergh naplói megjelentek nyomtatásban is, azonban nyilvánvalóan azok  sem a teljes történetet tartalmazzák, hiszen egyrészt véleményformáló szerepet szántak neki a hős életével kapcsolatban (maga a család jelentette meg őket), másrészt már eredetileg sem került bele azokba sem minden.

 

A történet mindenesetre olvasmányos és elgondolkodtató - kíváncsian várom, hogy a tervezett filmes feldolgozása milyen lesz.

Amikor én még kislány voltam...

... akkoriban sok nyáron táboroztam. Az egyik ilyen táborozás alkalmával ismerkedtem meg a gyöngyfűzéssel. Mármint azzal a formájával, amiből nem nyaklánc-karkötő születik, hanem valami más.Valami térbeli. Valami jószág :-). Egészen konkrétan egy krokodil volt az első állatka, amit sikerült elkészítenem (mint annyi más gyereknek anno - emlékszem, hány kulcstartón láttam fityegni :-).

Aztán jött a KÖNYV, így nagy betűkkel: Jó játék a gyöngyfűzés. Van benne egy szuper kis gyöngytörténeti leírás, Kelemen István illusztrációi pedig szerintem egyszerűen imádni valóak. A mintáknak rengeteg fűzögetős órát köszönhetek, amint az látható is:

Sajnos az évek során az állatkertem több darabja is elveszett/elszakadt (ahogy ránéztem most a könyv borítójára, egyből beugrott, hogy hát persze volt nyuszi is, meg oroszlán is, meg...), de nagyon-nagyon örültem, amikor - anyukámnak köszönhetően - a fentiek előkerültek. Ééééés naná, gyorsan körbe is fotóztam őket :-) :

A másik nagy kedvenc könyvem a "Gyöngyből készült kabalák és talizmánok" volt, ennek az állatos részlegét is végigfűztem, beleértve ebbe a kínai sárkányt is. (Sajnos, annak egyelőre nincs nyoma, de talán még nem reménytelen a felbukkanása.)

Amióta előkerültek a jószágok ZZ rendszeresen játszik velük, utaztatja őket mindenféle járműveken :-). Nagyon jó nézni, bár nem tudom, meddig fogják bírni a strapát, hiszen akárhogy is nézem, van köztük jó pár darab ami már nagykorúnak számít... Ajvé, ilyenkor szoktam realizálni, hány éves is vagyok :-D.

A tetovált lány

Mivel a tavasz nálunk bővelkedik mindenféle ünnepekben, így ebben az időszakban a könyvespolcunk is rendszeresen gyarapodásnak indul. Idén például a Millenium trilógia első részével is.

Stieg Larsson trilógiája világszerte igen nagy sikerrel fut, elkészült a film változata is (mármint az első, mert Hollywood még dolgozik a saját verzióján). A sors fintora,hogy az író mindezt már nem érhette meg, még az első kötet megjelenése előtt váratlanul meghalt.
No kérem... siker ide, vagy oda őszintén meg kell mondanom, hogy a könyv olvasása közben több alkalommal megfordult a fejemben, hogy leteszem. A tetovált lány olvasásához ugyanis - bármennyire is próbáltam magam távol tartani a történettől - kell egyrészt némi lelkierő, másrészt pedig igen erős gyomor. Ez ugyanis nem az a kikapcsoló habkönnyű szórakoztató darab. Családregény, nyomozás, gazdasági bűnözés, nácizmus, brutális sorozatgyilkosságok és nők elleni erőszak minden mennyiségben. Tömény, nagyon tömény, néhol extrém durva történet, ráadásul olyan környezetbe helyezve (-30 fok körüli télen indulunk) amitől már önmagában fázni kezd az ember és mindene lesz,csak jó érzései nem.
Hogy az ábrázolt erőszak mennyire öncélú? Ez a kérdés sokáig gondolkodtatott. A könyv egyes részei előtti statisztikai adatok szinte hihetetlenek: Svédországban a nők 18%-a életében legalább egyszer ki volt már téve egy férfi erőszakos fenyegetőzésének; a nők 46%-a válik áldozatául férfi által elkövetett erőszakos bűncselekménynek; a nők 13%-a életében legalább egyszer már volt súlyos nemi erőszak áldozata; a szexuális erőszaknak kitett nők 92%-a soha nem tett feljelentést a rendőrségen. Ezek az idézetek lehorgonyozzák a könyvet: bár a történet fikció,mégis hozzákötik a valósághoz, erősítve a gondolatot,hogy igen, bár őrület, de mindez tényleg megtörténhet.

"- Minek ez az egész?
- Azért, mert annyira egyszerű - felelte - Egyre másra tűnnek el a nők. Nem hiányoznak senkinek."

És ebben a mondatban sajnos eszméletlen igazságok vannak: a mai hipermodern világban is tűnhetnek el úgy emberek, hogy senki, de senki nem keresi őket; élhetnek úgy egymás mellett, hogy semmit nem vesznek (nem akarnak észrevenni) a közvetlen környezetükben zajló eseményekről (elég ha csak a közelmúlt nagy port felvert híreire gondolunk).
Összességében nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy "A tetovált lány" jó könyv-e vagy sem. Mindenesetre hiányolok róla egy hatalmas 18-as - vagy még magasabb korhatáros - karikát, és nem tervezem, hogy mostanában elolvasom a trilógia többi részét.
A képet az alexandra.hu oldalról vettem kölcsön.

Galléros Fecó, Jumurdzsák és Helikáón

Hogy mi bennük a közös? Csak annyi, hogy ők a főszereplői a legutóbbi olvasmány élményeimnek :-) és egyben - sok más mellette - okozói annak, hogy a kreatív tevékenységem megcsappant némileg...

Berg Judit könyveiben az a jó, hogy az ember vállon veregetheti magát, hogy milyen jó könyvet is vett a gyerekének. Hogy az érintett momentán nincs egészen két és fél éves, nos az más lapra tartozik :-).

"Kedves Olvasó!

Galléros Fecó naplóját tartod a kezedben. Ez a napló szigorúan titkos. Nem is tudom, hogy került hozzád. Úgyhogy most szépen csukd be, és tedd vissza oda, ahonnét elvetted.
Köszi: Galléros Fecó"

Galléros Fecó titkos naplója (no és persze a Rumini sorozat tagjai) ugyanis természetesen nem a legfiatalabb korosztály számára íródtak és bár nem is felnőtteknek, de számukra is nagyon szórakoztató olvasmányok.

Vegyük például Galléros Fecót: egy csínytevésekre mindig kapható matróz, akit büntetésből hagy a Szélkirálynő kapitánya Datolyaparton. Fecó naplóírásba kezd - de csak mert Doppler Tóni ezt javasolta neki - és ezért mindenki hálás lehet, hiszen így hallhatunk olyan bámulatos helyekről, mint Apacuka; Muránia; Zúzmaragyarmat; Malátafalva; Szubterra; Sötétváralja és megismerkedhetünk érdekes népekkel, kedves vagy kevésbé szerethető szereplőkkel, mint a ripacsok; zúzmaratörpék; pityókosok és ércmanók. De ami a legjobb, hogy a történeteket olvasva biztosak lehetünk benne, hogy a szereplőkkel még találkozni fogunk, hiszen annyi bennük a lehetőség, amit egy írónő nem hagyhat kiaknázatlanul :-).

A Jumurdzsák gyűrűje nálam igen erős hátrányból indult, beharangozója szerint ugyanis ez a "magyar Da Vinci kód". Félreértés ne essék, nekem bejött Dan Brown műve, ugyanakkor az "olyan mintha" kategóriájú könyveket ki nem állhatom. Viszont, ha már egyszer megkaptam ajándékba, csak nem hagyhattam ott olvasatlanul...

"Az a gyűrű az életemnél is fontosabb, anélkül elvesztem... A vitézek azonban már nem figyeltek rá, megfordították lovaikat, oldalukba vágták csizmájuk sarkát, és elindultak visszafelé a várba."

És milyen jól tettem! A Jumurdzsák gyűrűje ugyanis hála az égnek nem a magyar Da Vinci kód, hanem egy hihetetlenül jó alapötleten nyugvó, élvezetes, izgalmas történet amiben van krimi, rejtély, nyomozás, Gárdonyi, Egri csillagok, némi sci-fi és romatika egyaránt, méghozzá három idősíkon. Nagyon élveztem az olvasását, nem tudom, mikor és hogyan juthatott pattant ki Pierrot fejéből a történet, de sok hasonlót kívánok még neki :-).

Helikáón történetét nem én kaptam, hanem én adtam ajándékba. Z nagy David Gemmell rajongó, de mivel történelmi alapú regények mindig közel álltak a szívemhez, így utána én is elolvastam a Tróját. Aminek csak egy hibája van: az, hogy egyelőre csak az első két kötete jelent meg a hatból...

"Az az ember, aki félelem nélkül rohan a csatába nem hős, csupán egy erős ember, nagy karddal a kezében. A bátor tettekhez felül kell emelkedni a félelmen."

Eszméletlen jó korrajz, jól kialakított szereplőkkel (nem a "jófiú-rosszfiú" kategóriából, hanem több dimenzióval), több szálon futó történetekkel. Egyébként is úgy olvasok, hogy "látom" magam előtt ami történik, de ez most fokozottan így volt. (Hasonlóan "látványos" Egyíptomban játszódó korrajzos regényei vannak még Paul Dohertynek.) Ennek persze van egy hátulütője: a véresebb jelenetek - és a kor jellegéből fakadóan azért előfordulnak ilyenek is a könyvben - meglehetősen erős hatást tettek rám...
És persze ne feledjük a bónuszt: mindenki tesztelheti, hogy gimnáziumi irodalmi/történelmi tanulmányaiból mennyire is emlékszik :-) Merthogy Helikáón - számunkra - ismertebb neve: Aineiász.
A képek lelőhelye: Alexandra.hu és Bookline.hu

Lélekmelegítő

Azt hiszem mondhatjuk, hogy a múlt év vége és ennek az évnek az eleje nem sikerült túl jól. ZZ már majd egy hónapja esik egyik betegségből a másikba és bár nagyon jól tudom, hogy ezek a bajok kutyagumik ahhoz képest amiken mások nap mint nap átmennek, azért nem viselem túl jól. Szóval néha - főleg a ködös, szürke, náthakezdeményes napokon (mert naná, hogy megint elkaptuk mi is) - nagyon kell, hogy legyen valami ami ki tud rángatni az önsajnálgatásból.

Miután a fenti céllal megnéztük az Oscart, a Mamma Miát, a Görögbe fogadva-t - lendüljünk túl ezen a rémes fordított címen, az eredeti: My life in ruins - és a Bazi nagy görög lagzit, egy sorozat következett: az Anne.

Zöld Orom és a vörös hajú kis árva lány története nagy kedvencem volt már sok-sok-sok éve is, amikor a TV levetítette. Pont megfelelő mértékben romantikus, nevettető és szomorkás. Utána éveken át vadásztam a könyvben megjelenő részeit. Úgyhogy most el is olvastam szépen sorra őket - csak azt sajnálom, hogy egyszerre olvasni és hímezni nem tudok!

A filmek és könyvek mellé egy jó pohár házi forró csoki és egyből szebb a világ :-)!

Házi forró csoki por

25 dkg barna cukor

15-20 dkg étcsokoládé (én 81%-osat használok, de legalább 70%-os mindenképpen legyen)

2-3 ek jó minőségű keserű kakaópor (20-22% kakaóvaj tartalommal)

1 rúd vanília belseje vagy 1-2 zacskó bourbon vaníliás cukor

A csokit összetördelem, bepakolom a késes robotgépbe, hozzáteszem a többi alkotóelemet és addig járatom, amíg szép apró lesz. Jól záródó dobozba kerül, onnan pedig bögrébe. Pár kanál forró tejben kezdem el feloldani, aztán adagolom hozzá a többi meleg tejet, tapasztalataim szerint így oldódik a legjobban. (A por egyébként sokáig eláll - már ha esélye van rá!)

"Drága Kumacs!" avagy kukkoló lettem

Legalábbis így érzem magam. A "Drága Kumacs!" Szabó Magda Haldimann Évának írt leveleinek gyűjteménye, válogatása. És hát...

A levél személyes műfaj, mi más lenne. Lehet arra hivatkozni, hogy közérdekűek, irodalomtörténeti forrásértékkel bírnak, de eredendően akkor is olyan írások, amiket szerzőjük nem a nagyközönségnek szánt. És naná, ettől igazán érdekesek...

"engem Janikovszky Éva írt, velem mindig történik valami"

Szabó Magda levelei bepillantást engednek magánéletébe, házasságába, férje munkásságának elismertetéséért folytatott harcába. Van bennük öröm, nehézség, betegség, halál. És ott van bennük az irodalmi élet, nagy alakjaival együtt a rendszerváltás előtt és után.

Rendkívül érdekes írások és valószínűleg felhőtlenül tudtam volna élvezni őket, ha nem szerepelt volna egyik levélben, hogy "Ami most következik, az holt halálos titok, el ne áruld valakinek.", másikban pedig, hogy ezt most "csak neked, mert benned bízhatok". A csúcs pedig kétségtelenül a Lengyel Balázs leveles könyve kapcsán írt néhány levél volt, amikor a genfi és a magyar Kumacs is "majd infarktust kapott" amikor "részletes és abszolút baráti célra írt" közvetítését viszontlátta a kiadásban.

Szóval nem tudom Szabó Magda szerette volna-e leveleit ilyen formában a nagy nyilvánosság elé tárni, vagy úgy járt volna el, mint a Kérő I. hagyatékában talált és neki/róla írt szerelmes levelekkel teli "dugig írt, ló nagyságú spirálfüzetekkel" amiket a fűtési szezonban archivált a kályhában. Nem tudom és ez kissé zavar, ugyanis ettől érzem magam kukkolónak - bármennyire szívesen is olvastam a leveleket. Tudom, én egy oximoron vagyok :-)

Zeusz küszöbén

Igaz, hogy korábban elsírtam, mennyire felháborodtam a mézes joghurt minősítésén, de roppant igazságtalan lenne, ha nem vallanám be, hogy Szabó Magda könyvének minden sorát nagyon élveztem!

Először is: Görögországról szól. Amit imádok. Rendületlenül. Akkor is ha Balkán, akkor is ha nem trendi, akkor is ha válság van. Így jártam.

Másodszor: lenyűgöző, hogy Szabó Magda képes volt úgy írni a múzeumi látogatásokról, történelmi emlékhelyekről, hogy valóban lenne kedvem elmenni és kőről kőre végignézni mindet. Mi ugyanis - hogy finoman fejezzem ki magam - nem vagyunk romturisták (nehogy valaki sértésnek vegye!), vagyis nem elsősorban a történelmi emlékek miatt szeretjük ezt az országot.

Harmadszor: egyszerűen elképesztőnek tartom az írónő műveltségét. Azt, hogy minden helyszínen azonnal eszébe jutnak a vonatkozó irodalmi alkotások, akár magyar, akár latin, akár más nyelven és azok írói, az írók életrajzai. Azt pedig pláne, hogy ennek a tudásnak a legnagyobb részét az iskolás éveire vezeti vissza. Azt hiszem, lehetett némi különbség az oktatási rendszereink között... Az első pár oldalon furcsa is volt a hatalmas információ áradat, azt hittem, túl tömény lesz ez így. De nem, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ne olvassam végig (olyannyira nem, hogy mivel a nyaraláson kikölcsönzött példányról volt szó, képes voltam lámpát kapcsolni este a Balaton mellett, hogy a végére tudjak érni még a hazautazás előtt - igen, a szúnyogok is élvezték :-).

Ajánlom mindenkinek, aki szereti Görögországot, a személyes élményekkel átitatott útinaplókat, és akit érdekel, hogy milyen volt utazni akkor, amikor vízum nélkül még mozdulni sem lehetett és a nyaralási költségvetést a valutakeret határozta meg!

Mit szólnál ha...

... egy olyan világban élnél, ahol a sárkányok részei az emberek életének? Ha a történelemkönyvek nem csak nagy hadvezérekről és az ő csatáikról, hanem az azokban részes repülő sárkányhadtestekről is megemlékeznének? Szeretnél te is reptető lenni? El tudod képzelni, milyen lenne az élet egy sárkány oldalán?

Naomi Novik el tudta képzelni. Sőt, nem csak elképzelte, hanem meg is írta. Az "Őfelsége sárkánya", "A jádeköves trón" és a "Puskapor és sárkányvér" tulajdonképpen három alternatív történelemkönyv.

A történetek Napóleon korában játszódnak, szereplői részben valós történelmi személyek, részben kitalált alakok és persze a sárkányok. A könyvek olvastatják magukat, rendkívül szórakoztatóak, ugyanakkor néha elgondolkodtatóak. Temeraire - a főszereplő sárkány - ismerkedése az emberi világgal, meglátásai, kérdései olykor mulatságosak, olykor zavarba ejtőek. Nagyon is.

"De hát nem értem miért ne akarnának igazságosak lenni... Mert az igazságosság költséges dolog. Azért van belőle olyan kevés, és az is csak azok számára, akiknek van elég pénzük és befolyásuk, hogy megengedhessék maguknak."

Novik írásai ugyanakkor elsődlegesen kalandregények, a fő eseményszál mellett egy-egy kisebb történetet, történelmi epizódot mesélnek el. Pont emiatt először a harmadik kötet végénél támadt egy kis hiányérzetem: egyáltalán nem éreztem előre mozdulást az első könyv által indított fő szálban. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a sorozat további regényei képesek lesznek-e hozni az eddig színvonalat úgy, hogy a korábbi írásokkal is egységet képeznek, vagy az írónő inkább önálló történeteket vet papírra, amiket csak a szereplők azonossága köt össze.

Kapj el, ha tudsz!

Amióta a Leonardo DiCaprio és Tom Hanks főszereplésével készült Spielberg filmet láttam, azóta köröztem a film alapjául szolgáló könyvet.

Beletelt pár évbe, de most végre a Bookline antikváriumában találtam egy példányt!

Kicsit tartottam tőle, mivel - kevés kivétellel - nincsenek túl jó tapasztalataim a könyv-film konvertálás terén. Ha előbb olvastam a könyvet, szinte mindig csalódtam a filmben, mivel teljesen másként képzeltem; ha meg előbb láttam a filmet, akkor kiakasztott, mennyire köze nincs a könyvhöz; a film alapján készített könyvek meg általában egyszerűen képtelenek visszaadni a film hangulatát.

Ez a könyv viszont - ahogy a film is - egyszerűen zseniális! Persze ugye mindenki hozott anyagból dolgozik :-) A "hozott anyag" jelen esetben maga Frank W. Abagnale és az ő hihetetlen élete: az iskolát még az érettségi előtt elhagyta, mégis lett belőle pilóta, ügyész, egyetemi tanár, orvos, börtönellenőr és nem mellékesen "Nagykorúságom elérése előtt kétszer voltam milliomos. És egyszer félig.". 26 országban körözték és mégis nagyon nehéz rá bűnözőként gondolni.

"Furcsamód sohasem tartottam magam bűnözőnek. Persze tudtam, hogy az vagyok....az évszázad egyik legügyesebb csekkhamisítója, szemfényvesztője, csalója voltam, egy Oscar-díjas szélhámos, elképesztően tehetséges svindler és pozőr. Néha magam is meglepődtem színészi alakításaimon."

Olvasom a könyvet és folyamatosan mosolygok (na jó, kivéve a 9. fejezetet). Egy kölyök csínytevéseit látom, lenyűgöz ahogy az egyes helyzetekben feltalálja magát, hitetlenkedek az észjárásán és csak mellékesen ugrik be, hogy egy szélhámos csaló. Van valami a személyiségében, ami még az íráson keresztül is egyszerűen lehengerlő, nem csodálom, hogy olyan könnyedén verte át az embereket. A "betyár romantikát" talán csak a klasszikus irodalomban kedvelem, soha nem drukkoltam a "viszkis rablónak", Abagnale viszont simán megvett kilóra.
Megérte várni a könyvre, most viszont beszerzem a filmet is és megnézem újra :-)!

A franciák és én

Nincs üldözési mániám, de azt hiszem a franciák direkt szórakoznak velem. Pedig tuti nem adtam rá okot.
Susan Loomis és Peter Mayle könyveit olvasva beleszerettem Franciaország egy mostanság igen felkapott részébe: Provanceba. Fenntartások nélkül imádom az ottani életstílust, a könyvekből is áradó életörömet, fűszerillatot és a csodás ételeket.

Susan Loomis két könyve a Ház a Tatin utcán és az Életünk a Tatin utcában gasztroregényként jelent meg, azaz tartalmazzák az írásokban megjelenő ételek pontos receptjét is. Tökéletes!
Olvastam, bejelöltem, kipróbáltuk. Dordogne-i krumplis lepény: nem ropog, nem aranyszínű, ellenben simán leég (ízre nem volt rossz). Quiche a Louviers-i piacról: a tészta elázik, a közepe akkor is folyós amikor a széle már rég olyan barna, mint anno a lepény alja.
Na, itt azért kicsit alább hagyott a lelkesedésem, könyvek félre.

A napokban Limaránál belefutottam a Tatin tortába. Olyan jól nézett ki, hogy elfeledkeztem róla, hogy ez is csak egy francia és nekiálltam.

Kapcsos tortaformát kikentem vajjal, megszórtam cukorral, mézzel, rápakoltam az almákat. Be a sütőbe. Kb. 5 perc telt el, amikor észrevettem, hogy füstöl a sütő. Mivel ez még fa tüzelés esetén sem lenne normális, nemhogy villanytűzhelynél, így belestem az ablakon. A tortaformából vígan csöpögött az olvadó vaj, egyenesen a sütő aljára... Pár pillanatig igencsak bután néztem, hogy ez most mégis mi, de aztán kivettem a formát, alátettem egy nagy gáztepsit, kitöröltem a sütőt visszapakoltam mindent.
Mikor legközelebb arra jártam a megolvadt vajon kívül már a karamellizálódott cukor is a tortaformán kívül tartózkodott a tepsin. Nem voltam túl boldog, ellenben "mostmárcsakazértis" alapon a karamellt szépen visszakanalaztam az almára. Csak azt felejtettem el, hogy ahol egyszer kifolyt ott másodszor is ki fog... Sebaj. Amikor eljött az ideje, szépen ráraktam a tésztát, megszurkáltam. A tészta szépen sült, amikor jött az újabb zseniális ötlet: ha erre kanalazom a karamellt, akkor tuti nem fog újra lefolyni. Rákanalaztam. Lefolyt. De: nem az egész! A hátralévő időt kanalazással töltöttem, miközben egyszer csak bevillant, hogy ha a tésztán van a karamell, akkor nem fogom tudni megfordítani a sütit...

Nos, teljes magabiztossággal állíthatom, hogy a végeredmény eddigi életem legrondább süteménye lett. Annyira ramatyul nézett ki, hogy komolyan fontolgattam a fényképes megörökítést, de aztán letettem róla (egy feketébe hajló hepehupás kerek széndarabra hasonlító tárgyat kell elképzelni).
Viszont, még így is finom volt! Sőt, nagyon finom. Azt hiszem, kidobom a formát és sütök még egyet. Majd. Egyszer. Vagy inkább olvasok :-)!

Téli berek

A hétvégén rövid időt kinn töltöttünk szüleim szőlőjében. Nagykabátban pakolásztunk a kis házban, amikor eszembe jutott egy régi kép: ülök három réteg pulóverben, plusz egy kabátban a megrakott parányi kályha mellett és olvasom Fekete István könyvét.

Azt hiszem egy hidegebb ősz lehetett és mivel a szőlőben mindig és minden időben van valami tennivaló, szüleim úgy látták jónak, hogy én is ott legyek. Nem igazán rajongtam ezekért a kiruccanásokért (kamasz voltam, annyival jobban el tudtam volna foglalni magam máshol...), csak azzal vigasztalódhattam, hogy a lakásból kiszorult könyveinknek helyt adó régi szekrényből mazsoláztam és durcásan olvastam. Így került a kezembe a Téli berek is.

Jó pár év eltelt azóta és most úgy éreztem, hogy újra el kell olvasnom. Nagyon jól esett. Kicsit emlékezni a kamaszkorra aminek a "tüneteit" olyan zavarba ejtő pontossággal fogalmazta meg az író, elmerülni egy régebbi, nyugodtabb világban és újra kinn járni a berekben. Nagyon sok apró rész megragadott a könyvből, ez csak egy közülük:

"Egy ilyen nagy házban mindig van beteg, mindig van szomorú ember, és mindig van aki itthon dolgozik. Kinek van joga a szomszédját kiűzni a lakásából, és a dolgozót megőrjíteni, és a rádiójával szétverni a gondolatait? Kinek van joga bejönni a lakásomba, akit én nem akarok beereszteni?... Nincs úgyis elég lármában részünk? Mikor döbbennek végre rá az emberek, hogy az ő lakásuk és életük nem terjedhet az én lakásomba, mert ehhez nincs joguk?... Rádiózzon mindenki magának, és ne kalandozzon a vidám muzsikával más lakásában..."