2010. május 30., vasárnap

Manka és a zsákbamacsek

Aki szereti a meglepetéseket, azt sok szeretettel várja Manka és az ő zsákbamacskája! Ki nem hagynám :-D...


2010. május 28., péntek

Egy hét, egy humbug

Vagyis elkészült a múlt heti virtuális hímzőkörös projekt: Manka napraforgós humbugja. Saját teával festett vászonra, a készleten lévő "hátezmegvajonhányaslehet" fonalaimból válogatva. A megadottaknál kicsit erősebb színeket tettem egymás mellé, mivel a vászonhoz ezek jobban illettek.



Nagyon élveztem a hímzést, a napról-napra adagolás nagyon bejött :-) Az összevarrástól tartottam egy kicsit, de végülis olvasni bonyolultabb volt, mint megcsinálni (legközelebb pedig talán sikerül az akasztót is megcsavarodás nélkül bevarrni...).



Manka: köszönöm a mintát és az útmutatót! És nem bírom ki, egyszerűen meg kell kérdeznem: miért humbug???

2010. május 27., csütörtök

Csomagot kaptam :-)

Merthogy én vagyok az a szerencsés, aki Leki ajándék-játékán a madaras füzetborítót nyerte! Meg kell mondanom, hogy élőben még szebb, mint a képeken. Nagy gyengém az egy szálon öltögetés (khm, talán azért, mert az eddigi próbálkozásaim nem nagyon akartak szépre sikerülni), úgyhogy különösen örülök neki! És nem egyedül érkezett ám: jött vele egy toll, (hogy legyen mivel írni bele), egy kismadaras kitűző (szintén egy szálon hímezve, nagyon finom kis darab), bobinázott csipke (a színátmenetes valami gyönyörű élőben) és 544 kcal csoki formájában :-).

Kedves Leki! Köszönöm a játékot ezt a csodás csomagot!





Ui. A csoki a fotózástól igazoltan tartózkodott távol :-).

2010. május 22., szombat

Amikor pakolok...

...akkor szoktam olyan "kincseket" találni, mint ez :-). Télen hirtelen lett nagyon hideg a lakásunk, úgyhogy azonnal (sőt, leginkább tegnapra) ZZ-nek szüksége lett egy meleg, bundás cipőcskére. Sajnos az egyetlen beszerezhető példányon egy ritka randa (és szerintem ijesztő) pufi rózsaszín nyuszi díszelgett. Úgyhogy operáltam: óvatosan lebontottam a rémséget, majd a keletkezett lukat egy másik nyuszival tüntettem el.





(A Fércnyuszihoz való hasonlatosság nem kifejezetten a véletlen műve, ugyanis Jutka teremtményét használtam mintának :-).)

2010. május 21., péntek

Amit nem a szépségéért szeretünk...

A rebarbarás pitét a divatos szakácskönyvek valószínűleg ezekkel a jelzőkkel illetnék: érdekes, izgalmas, rusztikus. Ez magyarra fordítva annyit tesz, hogy szegényem soha az életben nem nyerhetne gasztronómiai szépségversenyt, cserében viszont valami mennyei íze van! Nem túl édes, inkább savanykásan frissítő.

A második (és sajnos egyben utolsó) rebarbara lekvár főzési akciómból maradt pár szár, amiket gondosan csomagolva őrizgettem a hűtőben. Nagy szerencsémre találtam még elfekvőben a zöldségesnél is egy kisebb adagot (van egy halvány gyanúm, hogy még ez is a múltkori szállítmányból maradt ott), úgyhogy jöhetett a pite:

Hozzávalók:
65 dkg rebarbara (tisztítva, és kb. 3-4 cm-es darabokra vágva)
2 csapott ek barna cukor
2 ek darált mogyoró
1 csipet fahéj
8 dkg vaj
8 dkg porcukor
2 tojás
1 tk reszelt citromhéj
20 dkg liszt
2 simított tk sütőpor

A rebarbarát a cukorral, fahéjjal, darált mogyoróval összekeverjük. A vajat habosra keverjük, hozzáadjuk a porcukrot, apránként a felvert tojásokat, csipet sót és a citromhéjat. A lisztet elkeverjük a sütőporral, és összedolgozzuk a vajas masszával. Ha túl kemény a tészta, 1–3 kanál tejjel lágyítjuk.
Veszünk egy nagy levegőt és belesimítjuk a tésztát a tepsibe. Ez azért vicces, mert gyakorlatilag kenni kell, a sütőpapír meg minden mozdulatra vígan csúszkál jobbra-balra. De mielőtt kivágnánk az egészet a kukába, jusson eszünkbe a végeredmény! Szóval kibéleltük a tepsit a tésztával. Olvasztott vajjal kenjük meg a tetejét, majd szórjuk rá a rebarbarás keveréket. (Ha állás közben már eresztett levet az csak jó, le kell önteni róla, azzal is csökken az esélye hogy elázik a tészta.) 180 fokra előmelegített sütőben kb. 40 percig sütjük.



Ha valakinek nagyon nem tetszik a külseje, akkor egy adag porcukorral javíthat az összképen, de szerintem kár érte: a rebarbarás pite úgy jó, ahogy van!

2010. május 16., vasárnap

Csakazértis tavasz!

Némi szín ezekben a szürke napokban :-) (most nagyon nehéz elhinni, hogy egy hete még ezek a szépségek fogadtak anya-mama kertjében...) :









Hmmm, azt hiszem illene megtanulnom valahogy montázst készíteni :-D!

2010. május 12., szerda

Az idei első lekvár

Bár már jó ideje majd minden gasztroblog a rebarbarával van tele, nálunk egyszerűen beszerezhetetlen volt ez a növény (állítólag nem túl igényes, de a nehezen szerzett tő mégis simán kipusztult a minikertből, így saját termés most sincs). Végül a zöldséges külön kérésre ígérte meg, hogy megpróbál hozni, ha talál a nagybanin. És lőn :-)
Tegnap gyorsan felvásároltam a készlet harmadát, ma megvettem a második harmadot és szerintem holnap elhozom a maradékot is... El nem tudom képzelni, hogy kinek és főleg miért jutott először eszébe, hogy egy levélnyélből bármit is sütni-főzni kezdjen, de ezúton is sok szeretettel gondolok rá.


(A kép sajnos nem saját, a mixonline-ról származik.)

Rebarbara lekvár (Donna Hay nyomán)
hozzávalók:
1 kg tisztított és feldarabolt rebarbara (ez bruttósítva kb. 1,5 kg)
3 db hámozott és darabolt zöldalma
1 rúd vanília
125 ml víz
3 ek citromlé
80 dkg cukor
A rebarbarát az almával, a félbehasított vaníliarúddal és a vízzel kb. 5-10 perc alatt puhára pároljuk. Hozzáadjuk a citromlevet és a cukrot. Fedő alatt ismét felforraljuk. Majd fedő nélkül, vagy félig fedve, időnként a létező leghosszabb fakanalunkkal kebergetve 45 percig főzzük. (A fakanál nem vicc, cukrozás után a massza undok módon köpködőssé válik, a forró lekvár pedig nagyon fájdalmasan tud égetni :-S.)
Alaposan kitisztogatott üvegekbe töltjük, az üvegeket pár percre fejtetőre állítjuk (előtte nyilván rácsavarjuk a tetőt :-), majd száraz dunsztban hagyjuk kihűlni.

Sajnos nem túl szapora: ebből a mennyiségből nálam 6 bébiételes üvegnyi lekvár lett. De az íze kárpótol mindenért, egyszerűen isteni!
Nagy lelkesedésemben kitaláltam, hogy ezt a finomságot meg kell osztanom Z-vel. Bevonultam a szobába és győzedelmesen az orra alá dugtam a lekváros kanalat. Szemét le nem véve a számítógépről megkóstolta, majd közölte: hmmm, egész kellemes... Kis híja volt, hogy fejbe nem kólintottam a kanállal (kellemes a lábvíz, ez a lekvár nem egészen az a kategória), de jó hitvesként inkább adtam neki még egy esélyt (és falatot), ezzel sikerült elérnem a "kifejezetten finom" minősítést (hogy ez a lekvárnak szólt, vagy látta a szememből kicsapó villámokat, azt hagyjuk). Tanulság: játék közben ilyen földi dolgokkal jobb ha nem zaklatom.

2010. május 10., hétfő

A rózsa kétszer

Nos, állítólag egyszer mindent el kell kezdeni... Sikerült Manka rózsájának első változatát olyan szinten elrontanom, hogy kénytelen voltam anyagostul kidobni. Oké, ez így nem egészen korrekt: tehát igen, elrontottam a mintát, de kidobni éppenséggel azért kellett, mert amikor némi lila ködben elkezdtem visszabontani a 18 ct-s Aidán a fonalat, megszaladt a kezemben az olló és simán belevágtam az anyagba. Tanulság: ha éppen pipa az ember lánya, ne akarjon finom mozdulatokat igénylő munkát végezni...

Nem vagyok egy feladós alkat - éljenek a bikák! :-) - szépen elkezdtem másodszor is. Egész jól haladtam, amikor na mit látok, na? Így van, másodszorra is elszámoltam (konkrétan a virágnál és a levélnél is, de ugye ne vesszünk el a részletekben). (Egyébként papírral tudom igazolni, hogy tudok számolni, de tényleg.) A virágnál még sikerült Manka stílusában javítanom (legalábbis szerintem nem feltűnő, hogy hol van az eltérés), de a levélnél már nem volt esélyem erre. A korábbiakból okulva a bontáshoz nem sok kedvem volt, úgyhogy úgy döntöttem átváltok freeform keresztszemesre. Magyarán oda öltöttem, ahova úgy éreztem, hogy még kell egy x.
És ez lett belőle:



Egyrészt élveztem az öltögetést, másrészt folyamatos lelkifurdalásom volt, hogy mit művelek Manka mintájával, harmadrészt elért a megvilágosodás: ha fáradt vagyok tán aludni kéne, nem hímezni...

És ami a képen sajnos nem látszik: a fonal amit használtam nem egyszínű, hanem egy nagyon finoman átmenetes türkiz (by Lilang). Nekem nagyon tetszik, olyan mintha éppen csak a napfény esne rá itt-ott finoman!

2010. május 8., szombat

Flatley a kultúrban

Amikor jó pár évvel ezelőtt elkapta kis hazánkat a Flatley láz én sem tudtam magam kivonni a hatása alól. Imádtam nézni a táncosokat, hallgatni a ritmusos zenét és csodáltam a Guiness rekordok könyve által is hitelesítetten a világ leggyorsabb - és legtöbbre biztosított - táncos lábait na és persze a tulajdonosukat: Michael Flatley-t.

Mivel élőben nem volt szerencsém a magyarországi előadások egyikéhez sem, ezért a nagy show felvételével vigasztalódtam. A jó kiállású, táncos fiúk és a csinos, nádszál, mindig mosolygós lányok előadását még így is öröm volt nézni, Flatley személyisége - rossz nyelvek szerint inkább az egója - és lelkesedése pedig megkoronázta az egészet.

Amikor néhány hónapja megtudtuk, hogy a Lord of the dance ismét Magyarországra látogat, azonnal eldöntöttük, hogy ott a helyünk. És lőn. Sikerült két nagyon jó jegyet foglalnunk az ötödik sorba, így a nagy napon ZZ-t a mama gondjaira bíztuk és útnak indultunk Európa kulturális fővárosába.

Jóval a kezdés előtt megérkeztünk, úgyhogy az épület körül sétálgattunk, amikor belebotlottunk két sminkben és belőtt frizurával dohányzó finoman szólva is rossz hangulatban lévő lányba.
- Figy, tudod, hogy ők táncosok?
- Ne már... Honnan gondolod?
- Ott van a nyakukban a művész belépő.
És valóban ott volt. Szóval itt sem és nekik sem rózsaszín mindig minden. Ez van, ők is csak emberek.

Maga az előadás a megszokottnak mondható 20 perces késéssel kezdődött. (A késés szükségszerűségét egyébként az életben nem fogom megérteni...) Addig jó alaposan megnéztem a dekorációt és evett a fene, hogy a nem volt nálam semmi, amivel megörökíthettem volna, mivel szerintem az ég is keresztszemes mintának teremtette.
Aztán besötétedett és megszólalt a zene, majd megjelentek a színpadon a táncosok és egy srác aki a Lord of the dance feliratú övet viselte. És vártam, hogy történjen valami. Meg még egy kicsit. De nem. Sehol semmi. Elhiszem, hogy ezt a szerepet Flatley után táncolni szinte lehetetlen, hogy pusztán az előadás azonossága kedvéért átvenni a gesztusait nem feltétlenül hálás feladat, de akkor is hatalmas hiányérzetem volt. Mintha maga a főszereplő sem tudott volna mit kezdeni a helyzettel. Nem éreztem rajta, hogy akár egy percre is elhinné, hogy tényleg ő a tánc ura. És ha ő nem hiszi el, akkor a közönség miért hinné? Ráadásul erre rátett még egy lapáttal, hogy mivel túl közel ültünk a színpadhoz, tökéletesen látszott, hogy a táncos lányok - köztük a két korábban látott leányzó is - szigorúan csak akkor mosolyogtak, amikor a nézők felé fordultak. Akkor viszont gyakorlatilag vezényszóra. Komolyan, szinte ijesztő volt.
Az előadás második félideje már sokkal jobban sikerült: mintha a táncosok és a főszereplő is feloldódott volna és elkezdte volna élvezni a táncot. Spontán mosolyogtak és ennek meg is lett az eredménye: a finálét már lelkesen tapsolta végig a közönség.
Bár ez a Lord, nem az a Lord volt, mégis jól éreztük magunkat. De azért itthon elővettem a dvd-t és megnéztem az igazit:



És a kedvenc rész Flatley nélkül (az előadáson messze ez kapta a legnagyobb tapsot - úgy tűnik a gonosz inkább bejött az embereknek :-) :

2010. május 7., péntek

Mit szólnál ha...

... egy olyan világban élnél, ahol a sárkányok részei az emberek életének? Ha a történelemkönyvek nem csak nagy hadvezérekről és az ő csatáikról, hanem az azokban részes repülő sárkányhadtestekről is megemlékeznének? Szeretnél te is reptető lenni? El tudod képzelni, milyen lenne az élet egy sárkány oldalán?

Naomi Novik el tudta képzelni. Sőt, nem csak elképzelte, hanem meg is írta. Az "Őfelsége sárkánya", "A jádeköves trón" és a "Puskapor és sárkányvér" tulajdonképpen három alternatív történelemkönyv.

A történetek Napóleon korában játszódnak, szereplői részben valós történelmi személyek, részben kitalált alakok és persze a sárkányok. A könyvek olvastatják magukat, rendkívül szórakoztatóak, ugyanakkor néha elgondolkodtatóak. Temeraire - a főszereplő sárkány - ismerkedése az emberi világgal, meglátásai, kérdései olykor mulatságosak, olykor zavarba ejtőek. Nagyon is.

"De hát nem értem miért ne akarnának igazságosak lenni... Mert az igazságosság költséges dolog. Azért van belőle olyan kevés, és az is csak azok számára, akiknek van elég pénzük és befolyásuk, hogy megengedhessék maguknak."

Novik írásai ugyanakkor elsődlegesen kalandregények, a fő eseményszál mellett egy-egy kisebb történetet, történelmi epizódot mesélnek el. Pont emiatt először a harmadik kötet végénél támadt egy kis hiányérzetem: egyáltalán nem éreztem előre mozdulást az első könyv által indított fő szálban. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a sorozat további regényei képesek lesznek-e hozni az eddig színvonalat úgy, hogy a korábbi írásokkal is egységet képeznek, vagy az írónő inkább önálló történeteket vet papírra, amiket csak a szereplők azonossága köt össze.

 
Creative Commons License
This Mű by http://gatokgetek.blogspot.com/ is licensed under a Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Ne változtasd! 2.5 Magyarország License.