Egy kis tavasz

A hétvégi ragyogó napsütést kihasználva sétáltunk egy kicsit a közeli tó környékén. Na jó, igazából a partján, a víz szélén, sőt ZZ leginkább fél lábbal benne. Nem tudom honnan származhat a gyerekek határtalan vonzódása a vízhez, de ZZ-n kívül még vagy tucatnyian piszkálták bottal (horgászták a hínár darabokat, nagy kurjongatásokkal lengetve a zsákmányt), hajigálták bele a kavicsokat (próbáltak kacsázni), vagy a partján gyűjtögettek mindenfélét. Aranyosak voltak :-).

A tó partján több girbegurba fűz bokor is van, amiknek az ágai annyira szépek voltak, hogy majdnem szedtem belőle, de aztán mégsem. Z inkább felfedezőútra indult, hátha talál pár lepottyant ágat - miközben én ZZ zsákmányait próbáltam egy zacskónyi méretre szorítani - de nem járt túl sok sikerrel. Úgyhogy elindultunk hazafele és egyszer csak elénk ugrott egy hatalmas (kisebb fányi) letört ág. Hogy valaki nagyon erős volt, vagy a szél törhette le, nem tudom; de mi nagyon örültünk neki :-). Hazacipeltük, metszőollóval kicsit formára alakítottam, aztán nekiálltam a pucolásnak (minél frissebb az ág, annál könnyebb a tisztítás és itt ugye nem tudtam, mikor tört le, ezért nem akartam várni vele).

Lett egy szép nagy elágazó ágam, meg egy kisebb csokor a vékonyabbakból. Ez utóbbinak egyből helyet is találtam. Már elültettem két boglárkát és egy rozmaringot az ajtó melletti dézsába, de valami még úgy hiányzott mellőlük. Szóval az ágacskákat a növénykék mellé tűzögettem. Aztán eszembe jutott a tavalyi, tönkrement szélforgó és a szétszedett szirmaiból az XXL-es lyukasztómmal nagy köröket vágtam. A nagy körökbe pedig a kisebb lyukasztóval kicsi köröket. A színes dekorokat fellógattam az ágacskákra és néztem, ahogy fújja őket a szél és tükröződik rajtuk a nap :-).

A szikra

Időről-időre - hangulattól, aktualitástól függően - szoktam a számomra fontos könyveket újraolvasni, az azonban ritkán fordul elő, hogy ez első és a második olvasás között mindössze pár hónap telik el. 

A szikra egy ilyen ritka kivétel. Nagyon megfogott Jake és családjának története, amit az anyuka Kristine Barnett írásából ismerhetünk meg. 

Forrás: karma-europe.com

Adott egy kisfiú, akinél autizmust diagnosztizáltak; 3 éves korában pedig közölték anyukájával, hogy soha nem fog olvasni. A kisfiú 14 éves korára fizetett egyetemi oktatóként kvantumfizikát tanít és kidolgozás alatt álló elmélete miatt a jövő Nobel-díj várományosaként emlegetik.

A könyv ennek az utazásnak, fejlődésnek a története, kitekintéssel a család gyökereire is, amelyek nélkül úgy gondolom, Jake élete is teljesen másként alakult volna.

Hogyan lehet ellentmondani a szakértőknek laikusként; hogyan lehet felvállalni egy döntést, aminek a lehetséges következményeiről elképzelés sem lehet; hogyan lehet ennyire megbízni a saját érzésekben? Nem tudom hány emberben lenne meg a képesség és erő egy ilyen döntés meghozatalához, már csak ezért is lenyűgöző Kristine vállalása. 

A családi napközijében is a túlzások, "földagasztottság" elvét valló és megvalósító anyuka, aki ragaszkodik a családi hagyományokhoz, ünnepekhez, hétköznapi örömökhöz, gyerekkori élmények biztosításához, hatalmas energiával vetette bele magát abba, hogy először saját kisfia, majd egyre több érintett gyermek életében segítsen felgyújtani azt a bizonyos szikrát. Munkabírása, optimizmusa - különösen a családot és őt magát is érintő nehézségek, egészségi és anyagi problémák fényében - egészen elképesztő.

Mégis, ami miatt a könyv egyértelműen megragadott, az a gondolkodásmód, aminek minden óvodát, iskolát, oktatási intézményt is jellemeznie kellene. Ami arra koncentrál, hogy a gyerekek mit tudnak, miben erősek. Nem általában akar minden készséget egyformára erősíteni, hanem azt mondja, ha hagyjuk a gyereket, hogy elmélyedjen abban, amit szeretne, óhatatlanul fejlődni fog más készségeiben is.

Forrás: alexandra.hu

"Bármit megtehet amit akar. .... szeretném, ha minden gyermek tanítói és szülei ilyen plafont húznának, és mindannyian ilyet húznánk saját magunknak."

A tálca új élete

Jó pár éve kaptunk ajándékba egy hand made tálcát ZZ keresztanyukájától. Szerettük, jó sokat használtuk, így került szegény olyan állapotba, hogy egy idő után rendszeres konyhai használat alól felmentettük és helyette ZZ kincseit tároltuk rajta a költözésig. Aztán ez is bekerült egy dobozba, ahol arra várt, vajon mi lesz vele.

A gardróbban rendezgettem a kiegészítőket, amikor eszembe jutott egy cikk és erről a tálca. Sajnos genetikailag hajlamos vagyok minden vízszintes felületet telepakolni, így ehhez képest egy tálcára korlátozni magamat már kifejezett fejlődésnek tűnt :-).

Ráment pár órám, amíg felszedtem a tálca belső lapjának burkolatát, de ez egyben tökéletes relaxáló terápiás gyakorlatnak bizonyult, úgyhogy nem bántam. A bontást követően szükséges volt még némi csiszolás is, hogy simább felületet kapjak. Ezt követően viszont már jöhetett is a festés. Szerencsére az időjárás már lehetővé tette, hogy az udvaron dolgozzak a csodás bronzos színű sprayfestékemmel (a múltkori festés után a fiúk egy fél napig húzták az orrukat, a folyamatos szellőztetés ellenére is).

A tálca közepére szabtam egy merevebb kartont, majd azt borítottam be műbőrrel, amibe a rövidárus kirakatában botlottam bele és olyan szinten passzolt a tálcához, hogy egyértelmű volt, erre van szükségem. A belső részt elkészülte után már csak be kellett ragasztani a tálca aljára és elkészült a nagy mű.

A tálca mellett egy parafatáblát is átfestettem (ez került a tálca felett a falra) és meg kell mondanom, roppant elégedett vagyok a végeredménnyel :-). 

Egy nem épp Valentin napi könyv

Azt vettem észre, hogy ha találok egy könyvet, ami érdekel, akkor általában zsinórban követi még több ilyen és szépen lassan eljutok odáig, hogy a szabadidőm legnagyobb részét olvasással töltöm.

 

Egy ilyen olvasási hullámban találkoztam szembe Melanie Benjamin könyvével, melyet épp Valentin/Bálint nap előtt fejeztem be.

 

 

Az aviátor felesége, a Lindbergh család regényes - azaz életrajzi, történelmi adatokon alapuló, de azoknak az írói fantáziával kiegészített -története magával ragadó olvasmány. Egyrészt korkép az 1920-as, 1930-as évek Amerikájáról, amelynek annyira nagy szükséges volt hősökre, hogy ha talált ilyeneket, akkor azokat már egy percre sem eresztette. Másrészt pedig egy család története, melyet  az aviátor feleségének szemszögéből látunk: milyen volt megismerni egy bálványozott hőst; milyen volt vele együtt élni, családot alapítani úgy, hogy életük minden percét tömegek figyelme kísérte; milyen volt ilyen feltételek mellett megélni örömöket és egy hatalmas tragédiát; milyen volt hibákat elkövetni.

 

A regényt  ugyanakkor magam részéről leginkább azért nem tudtam letenni, mert - bár nagyon-nagyon kerestem benne azt az erős nőt, aki a hivatalos ajánlók szerint képes kilépni a férje árnyékából - egyszerűen nem akartam elhinni, hogy bárki képes ilyen szinten feladni magát egy kapcsolatban.

A regény Anne-je olyan szinten áll férje irányítása, befolyása alatt, ami számomra elképzelhetetlen. Elfogadja, ha az esküvőjéről nem készülhet hivatalos fénykép; elfogadja, ha másodpilótát csinálnak belőle; elfogadja, ha lelökik egy szikláról hogy vitorlázórepülő legyen; navigálni tanul, pedig nem akar; nem tiltakozik a férje gyereknevelési elveivel szemben, holott azok teljesen ellentétesek a sajátjaival; elfogadja, ha a férje anélkül intézkedik elrabolt gyermekének hamvasztása iránt, hogy elbúcsúzhatna tőle; politikai röpiratot készít a férje nézeteinek támogatására, holott azokkal nem ért egyet; egyáltalán: bármit megtesz, elfogad, ha azt a férje mondja. Mindezt a szerelem jegyében.

A házassága messze nem tündérmese; a felek nem egymás partnerei; a hőssel élni inkább nyomasztó, mint felemelő, sok lemondással, sok csalódással és önmaga csaknem teljes feladásával. Anne az 50-es éveiben jár, mire az a bizonyos árnyékból kilépésre sor kerül (eddigre a szegény olvasó, már vagy hússzor mondta, hogy "na ne, de most komolyan, ne csináld" és legszívesebben fejbe kólintotta volna a hősnőt - persze kívülről könnyű okosnak lenni), de végülis ez még mindig jobb, mintha soha nem történt volna meg.

 

Hogy mennyi a történetből a fikció és mennyi a valóság? Ez az, ami valószínűleg pontosan soha nem derül ki annak ellenére sem, hogy Anne Morrow Lindbergh naplói megjelentek nyomtatásban is, azonban nyilvánvalóan azok  sem a teljes történetet tartalmazzák, hiszen egyrészt véleményformáló szerepet szántak neki a hős életével kapcsolatban (maga a család jelentette meg őket), másrészt már eredetileg sem került bele azokba sem minden.

 

A történet mindenesetre olvasmányos és elgondolkodtató - kíváncsian várom, hogy a tervezett filmes feldolgozása milyen lesz.

9 hónap

Ha jól számolom pontosan ennyi telt el a legutóbbi bejegyzésem óta - mondhatnám nehéz szülés volt... Rengeteg dolog történt az életünkben, az utóbbi hónapok kb. a rohanásról, egyeztetésekről, tervezésekről, áttervezésekről, beszerzésekről szóltak, de ez mind kellett az új otthonunk megalapozásához.

Mire elkészült a konyhánk, már elvonási tüneteim voltak sütés-főzés terén. Időközben beköszöntött a hidegebbik verziójú tél is és ez, valamint a költözés során talált lejárathoz közeledő ámde bontatlan ropogós mogyoróvaj egyenes úton vezetett az idei évi első adag házi kekszhez.

Mogyoróvajas keksz

Hozzávalók:

16 dkg ropogós mogyoróvaj

12,5 dkg puha vaj

12 dkg barna cukor

2 ek méz (nálam gesztenyeméz)

2 tk házi vaníliakivonat

1 tojás

10-10 dkg Graham és "sima" liszt

1 tk szódabikarbóna

A hihetetlen bonyolultságú elkészítési mód pedig a következő: a fentieket robotgéppel keverd össze, majd keverj bele 5 dkg apróra vágott étcsokit.

A masszából kiskanál segítségével pakoltam diónyi darabokat a sütőpapíros tepsibe, majd próbáltam belőlük kekszre emlékeztető valamit formázni kb. fél cm vastagságban. (Terülni fog, úgyhogy ne túl sűrűn!)

Légkeveréssel, 170 fokra előmelegített sütőben 10 percig kell sütni, hogy szép barna és hűlés után ropogós legyen. 

Aki eddig kóstolta, mind megkérdezte: "És hol lehet mogyoróvajat kapni?" (Nálam a megfejtés a Lidl és az amerikai napok, de gondolom máskor/máshol is kapható.) Fénykép? Talán legközelebb. Ha elég gyors leszek :-).

Ökocsiga

A múlt héten igazi öko barkácsolásban vettünk részt családilag. A majálison a nagy hőségben először csak az árnyékban felállított padok tűntek fel, aztán észrevettem a rengeteg, kisebb-nagyobb tárolókban sorakozó mindenféle formájú fa darabkát is. (Egyből lelkes is lettem: a metszési időben ilyen alapanyagok könnyen elérhetőek! Csak legyen hely tárolni...) 

Gyorsan lecsaptunk a szabad helyekre, innentől pedig egy egyszerű, ámde nagyszerű játék következett: kirakóztunk :-). A kiválasztott formákat csiszolópapírral gyerek kompatibilissé tettük (ebben a kicsik is nagyon ügyesek), majd a felépített darabokat rögzítettük ragasztópisztoly segítségével. Ez utóbbi miatt ez egy családi (de legalábbis felnőtt részvételét kívánó) szórakozás. Szerencsére tapasztalatom szerint mindig akad lelkes anyuka/apuka is elég :-). 

A fa jószágok végül kaptak még némi madzagos-magos kiegészítést és tadamm:

Egy kisebb versenyló és versenycsiga sereglettel mentünk haza :-).

Bábkészítés - A békakirály

A bábkészítés második állomásán az alapanyagos zacskóban a következők szerepeltek: nagy és kisebb darab színes papírok; színes filc és dekorgumi darabok; hurkapálcák és egy arany színűre festett fagolyó.

Ezúttal is először készültek el a bábok, aztán az egyes helyszínek (a kút, a palota ebédlője, a királylány hálószobája). Ez tökéletes megoldásnak bizonyult, mivel a gyerkőcök lelkesedése a bábokig kitartott, a szülők pedig ezt követően nyugodtan készítették a háttereket, míg a kicsik játszottak.

A szereplők közül a béka teljes egészében dekorgumiból készült; míg az öreg király, a királylány és a békakirályfi feje és karja dekorgumiból, ruhája, haja pedig filcből. A mozgatáshoz egy-egy hurkapálcát rögzítettünk hozzájuk (itt emlékeznék meg arról, hogy a kétoldalú ragasztó továbbra is a legjobb barátunk), méghozzá felülről, mivel ez a technika illett a később kialakított díszletekhez. Egy jó tanács: ha valaha filctollal akarnátok rajzolni dekorgumira, azt csak akkor tegyétek, ha tuti, hogy már nem fogtok hozzányúlni, különben a toll maszatolódik, de nagyon (így lett nekünk széles szájú kisbékánk és királylányunk :-).

A színhelyek mindegyike megáll a saját lábán (támaszték a kút, az asztal és az ágy), a mélysége miatt pedig a bábok be tudnak menni az egyes helyekre. Nagy előny, hogy a díszlet összecsukható, így kis helyen elfér. 

Jól szórakoztunk: vágtunk, ragasztottunk, dekoráltunk; lett egy bábszínházunk és egy multifunkciós varázspálcánk (az aranygolyós bot), szóval bejött a program :-).