... senki többet? A kikiáltóknak ez a kérdése a végét némileg módosítva - soha többet?! - járt a fejemben, mire a végére értem életem első dekupázsolásának. Pedig a dekupázs nagyon jó kis technika, látványos, haladós és igen, még egyszerű is, ha az ember lánya rájön a dolog nyitjára (ami drága anyukám szerint a következő: kenjük, simítjuk és kész).
Az egész azzal kezdődött, hogy Levendulalánynál megláttam a sminktartót és rájöttem, hogy ez lesz az a kütyü ami megmenti az apróbb szépítő dolgaimat attól, hogy össze-vissza dülöngéljenek, majd rejtélyesen eltűnjenek a polcon. A tettek mezejére léptem és beszereztem a szükséges alapanyagot: a tálcát. Majd megállapítottam, hogy erre aztán nem tapad a mágnes... Naná, alumínium. Sebaj (valamire csak jó lesz ugye :-). Időközben eszembe jutott, hogy egyszer még régen a Pennyben szert tettem egy 6 db-os mágneses képkeret készletre, aminek a háta pont egy akkora lap, amekkorára nekem szükségem van. Bónusz, hogy ki is van lyukasztva, így simán felfúrható (mivel egy szekrény ajtajának belső felére szánom ez tényleg nagy könnyebbség).
Kincses fiókomból előkerítettem a lapot (a kis képkeretek momentán hűtőmágnesként funkcionálnak, szóval amúgy sincs rá szükség), majd első lépésként lefújtam fehér akrilfestékkel. Amíg száradt kivágtam a szerintem tüneményesen imádnivaló baglyokat, aztán jöhetett a ragasztás. No, kérem: ha valaki most kezdi a dekupázst, erősen javaslom, hogy ne tök sima fém felülettel kezdjen. Piszok nehéz kiigazgatni a szalvétát rajta és ugye minél többször igazgatjuk, annál nagyobb az esélye, hogy szét fog szakadni a minta. S lőn, szét is szakadt. Murphy. Szóval letöröltem az egészet és kezdtem elölről. Másodszorra már jobban ment a dolog, bár a teljes simaság most sem jött össze, de megszavaztam, hogy így már maradhat. Száradás után lefújtam a nagy művet lakkal, a smink cuccokra mágneseket ragasztgattam és összeismertettem őket :-). (Már csak egy fúró kellene...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése