Amikor jó pár évvel ezelőtt elkapta kis hazánkat a Flatley láz én sem tudtam magam kivonni a hatása alól. Imádtam nézni a táncosokat, hallgatni a ritmusos zenét és csodáltam a Guiness rekordok könyve által is hitelesítetten a világ leggyorsabb - és legtöbbre biztosított - táncos lábait na és persze a tulajdonosukat: Michael Flatley-t.
Mivel élőben nem volt szerencsém a magyarországi előadások egyikéhez sem, ezért a nagy show felvételével vigasztalódtam. A jó kiállású, táncos fiúk és a csinos, nádszál, mindig mosolygós lányok előadását még így is öröm volt nézni, Flatley személyisége - rossz nyelvek szerint inkább az egója - és lelkesedése pedig megkoronázta az egészet.
Amikor néhány hónapja megtudtuk, hogy a Lord of the dance ismét Magyarországra látogat, azonnal eldöntöttük, hogy ott a helyünk. És lőn. Sikerült két nagyon jó jegyet foglalnunk az ötödik sorba, így a nagy napon ZZ-t a mama gondjaira bíztuk és útnak indultunk Európa kulturális fővárosába.
Jóval a kezdés előtt megérkeztünk, úgyhogy az épület körül sétálgattunk, amikor belebotlottunk két sminkben és belőtt frizurával dohányzó finoman szólva is rossz hangulatban lévő lányba.
- Figy, tudod, hogy ők táncosok?
- Ne már... Honnan gondolod?
- Ott van a nyakukban a művész belépő.
És valóban ott volt. Szóval itt sem és nekik sem rózsaszín mindig minden. Ez van, ők is csak emberek.
Maga az előadás a megszokottnak mondható 20 perces késéssel kezdődött. (A késés szükségszerűségét egyébként az életben nem fogom megérteni...) Addig jó alaposan megnéztem a dekorációt és evett a fene, hogy a nem volt nálam semmi, amivel megörökíthettem volna, mivel szerintem az ég is keresztszemes mintának teremtette.
Aztán besötétedett és megszólalt a zene, majd megjelentek a színpadon a táncosok és egy srác aki a Lord of the dance feliratú övet viselte. És vártam, hogy történjen valami. Meg még egy kicsit. De nem. Sehol semmi. Elhiszem, hogy ezt a szerepet Flatley után táncolni szinte lehetetlen, hogy pusztán az előadás azonossága kedvéért átvenni a gesztusait nem feltétlenül hálás feladat, de akkor is hatalmas hiányérzetem volt. Mintha maga a főszereplő sem tudott volna mit kezdeni a helyzettel. Nem éreztem rajta, hogy akár egy percre is elhinné, hogy tényleg ő a tánc ura. És ha ő nem hiszi el, akkor a közönség miért hinné? Ráadásul erre rátett még egy lapáttal, hogy mivel túl közel ültünk a színpadhoz, tökéletesen látszott, hogy a táncos lányok - köztük a két korábban látott leányzó is - szigorúan csak akkor mosolyogtak, amikor a nézők felé fordultak. Akkor viszont gyakorlatilag vezényszóra. Komolyan, szinte ijesztő volt.
Az előadás második félideje már sokkal jobban sikerült: mintha a táncosok és a főszereplő is feloldódott volna és elkezdte volna élvezni a táncot. Spontán mosolyogtak és ennek meg is lett az eredménye: a finálét már lelkesen tapsolta végig a közönség.
Bár ez a Lord, nem az a Lord volt, mégis jól éreztük magunkat. De azért itthon elővettem a dvd-t és megnéztem az igazit:
Mivel élőben nem volt szerencsém a magyarországi előadások egyikéhez sem, ezért a nagy show felvételével vigasztalódtam. A jó kiállású, táncos fiúk és a csinos, nádszál, mindig mosolygós lányok előadását még így is öröm volt nézni, Flatley személyisége - rossz nyelvek szerint inkább az egója - és lelkesedése pedig megkoronázta az egészet.
Amikor néhány hónapja megtudtuk, hogy a Lord of the dance ismét Magyarországra látogat, azonnal eldöntöttük, hogy ott a helyünk. És lőn. Sikerült két nagyon jó jegyet foglalnunk az ötödik sorba, így a nagy napon ZZ-t a mama gondjaira bíztuk és útnak indultunk Európa kulturális fővárosába.
Jóval a kezdés előtt megérkeztünk, úgyhogy az épület körül sétálgattunk, amikor belebotlottunk két sminkben és belőtt frizurával dohányzó finoman szólva is rossz hangulatban lévő lányba.
- Figy, tudod, hogy ők táncosok?
- Ne már... Honnan gondolod?
- Ott van a nyakukban a művész belépő.
És valóban ott volt. Szóval itt sem és nekik sem rózsaszín mindig minden. Ez van, ők is csak emberek.
Maga az előadás a megszokottnak mondható 20 perces késéssel kezdődött. (A késés szükségszerűségét egyébként az életben nem fogom megérteni...) Addig jó alaposan megnéztem a dekorációt és evett a fene, hogy a nem volt nálam semmi, amivel megörökíthettem volna, mivel szerintem az ég is keresztszemes mintának teremtette.
Aztán besötétedett és megszólalt a zene, majd megjelentek a színpadon a táncosok és egy srác aki a Lord of the dance feliratú övet viselte. És vártam, hogy történjen valami. Meg még egy kicsit. De nem. Sehol semmi. Elhiszem, hogy ezt a szerepet Flatley után táncolni szinte lehetetlen, hogy pusztán az előadás azonossága kedvéért átvenni a gesztusait nem feltétlenül hálás feladat, de akkor is hatalmas hiányérzetem volt. Mintha maga a főszereplő sem tudott volna mit kezdeni a helyzettel. Nem éreztem rajta, hogy akár egy percre is elhinné, hogy tényleg ő a tánc ura. És ha ő nem hiszi el, akkor a közönség miért hinné? Ráadásul erre rátett még egy lapáttal, hogy mivel túl közel ültünk a színpadhoz, tökéletesen látszott, hogy a táncos lányok - köztük a két korábban látott leányzó is - szigorúan csak akkor mosolyogtak, amikor a nézők felé fordultak. Akkor viszont gyakorlatilag vezényszóra. Komolyan, szinte ijesztő volt.
Az előadás második félideje már sokkal jobban sikerült: mintha a táncosok és a főszereplő is feloldódott volna és elkezdte volna élvezni a táncot. Spontán mosolyogtak és ennek meg is lett az eredménye: a finálét már lelkesen tapsolta végig a közönség.
Bár ez a Lord, nem az a Lord volt, mégis jól éreztük magunkat. De azért itthon elővettem a dvd-t és megnéztem az igazit:
És a kedvenc rész Flatley nélkül (az előadáson messze ez kapta a legnagyobb tapsot - úgy tűnik a gonosz inkább bejött az embereknek :-) :
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése